Kialvó fények árnyéka

A rekedt kiáltást éles sziszegés és a falra szerelt elosztódobozból kipattanó szikraeső követte. A kolónia amúgy is túlterhelt hálózata, amelyet az Őrszem közeli keresőimpulzusai még jobban leterheltek, ezen a szakaszon végleg megadta magát. A járat mennyezetén pislákoló sárga csövek egyszerre aludtak ki, s a szűk folyosót elárasztotta a vésztartalékok kísérteties, vöröses lüktetése.
A sötétben egy megriadt fiatal lakó kuporgott a kábeldobok mögött, akinek a lábát megégette a túlfeszültség miatti zárlat. János-G534 gondolkodás nélkül odalépett hozzá, s erőteljes karjával felsesegítette a szerencsétlenül járt alakot, mielőtt a szellőzőből kicsapó forró gőz elérhette volna őket.
– A hálózat nem bírja a terhelést – motyogta János, miközben a kapcsolótáblán vadul villogtak a túláramot jelző piros fények.
A Nagymama halkan sóhajtott, s bár a szeme még égett a korábbi feszültségtől, a hangja megszelídült. Gyengéden megérintette Alinda remegő vállát, felidézve magában azokat a régi, békés estéket, amikor egy egyszerű biztosítékkiégés még csak azt jelentette, hogy előkerülnek a gyertyák a szekrény mélyéről, és a család körbeüli az asztalt a sötétben.
– Látod, kislányom? A fém és az áram sem örök – suttogta a Nagymama, s a vörös fényben meglepő melegség költözött a vonásaiba. – Ha a rendszer összeroppan, az Őrszemek vakokká válnak. Ez a mi esélyünk.
A sziréna elfojtott búgása közepette a kis csoport kihasználta a hirtelen beálló áramkimaradást, s a megbénult érzékelők alatt csendben továbbosont a biztonságot nyújtó alsó járatok felé.