Szigorú szavak, meleg tekintet

Amikor János és Alinda végre lecsúsztak a szellőzőcső pormentesített rácsán, a folyosó félhomályában ott várta őket a Nagymama. Az idős asszony karba tett kézzel, szigorú tekintettel méregette a fiút. János – vagy ahogy a kolónia kódja nyilvántartotta, G534 – fáradtan, de halvány mosollyal lépett elő az árnyékból. Megégett tenyerét a munkásruhája szélébe törölte, miközben a Nagymama lépten-nyomon a kolónia kíméletlen napirendjét kérte számon rajta.
– Micsoda felelőtlenség ez, G534! – dorgálta halk, de metsző hangon az asszony, miközben gyanakvóan pislogott a folyosó két vége felé. – Ha az Őrszemek megérzik ezt a kis hőtöbbletet, mindannyiunkat a generátorhoz láncolnak! A kolónia törvényei szerint a meleg nem magánügy.
János nem jött zavarba a szigorú szavaktól. Tudta ő jól, hogy a Nagymama kérges felszíne mögött aranyat érő szív dobog, hiszen a régi világ meséit is csak tőle hallhatta a szektor.
– Nem magunknak csináltuk, Ilona néni – mondta halkan János, és egy kopott fémcsészét nyújtott felé, amiben a szellőzőből kimentett tiszta pára csöpögött le. – A gyengébb fülkékben most legalább nem fagy le a lakók lába.
A Nagymama megrázta a fejét, és morogva elvette a csészét, ám mielőtt visszafordult volna, a tekintete megenyhült. Gyors, óvatos mozdulattal egy félretett masszaszeletet csúsztatott János zsebébe. Titokban mindig is kedvelte a fiút, aki merészségével a régi, szabadabb időkre emlékeztette, még ha ezt a szabályok miatt sosem ismerhette el nyíltan. Alinda elmosolyodott: a két öreg csatározása a sötét járatban hirtelen otthonossá tette a zord fémvilágot.