A vaknyílás söntje

A fémes zörgés elült a folyosón, s a Nagymama halkan intett nekik: ő lenn marad, hogy fedezze a műszakváltás órarendjét. János és Alinda habozás nélkül másztak vissza a szűk járatba, követve L656 útmutatását a harmadik elágazás felé. A porlepte lemezek között alig volt tér; János megégett, remegő karját Alinda vállának támasztotta, míg a lány a falba mart vaknyílást kereste.
A rozsdás elosztódoboz mögött csupasz huzalok futottak a sötétben. János az épp kezével illesztette helyére a kézzel tekert réztekercset, a söntöt, amely elfedte a túlterhelést az Őrszemek műszerei előtt. Egy apró, kék szikra pattant, amikor a kötés összeért, s a hálózat monoton zúgása melegebb, mélyebb tónusra váltott. A visszavezetett energia nem a központi tárolókba folyt, hanem lassan felmelegítette a szomszédos fülkék hideg fémfalait.
– Sikerült – suttogta Alinda, és megragadta János sértetlen kezét. A lány ujjai melegek voltak a huzatos kuckóban.
János a sötétben a saját, ütemes szívverését hallgatta. Ebben a rendszerben az embert csupán leadott kilowattokban mérték, a testet gépként hajtották a pedálokon. Ám abban a pillanatban, ahogy megosztották a megszerzett meleget a szektor gyengéivel, valami megváltozott bennük. Nem a törvények és nem a pedálok ritmusa tette őket emberré, hanem az a néma elhatározás, hogy a büntetés réme ellenére sem hagyják egymást megfagyni a gépóriás gyomrában.