A szellőző árnyékában

L656 nem válaszolt nyíltan a lány szavaira, csak a fali lemez mögé nyúlt. Egy megviselt, kézzel tekert réztekercset csúsztatott át a rácson, pontosan János égett karja mellé.
– A szellőző harmadik elágazásánál van egy vaknyílás. Ha ott söntölitek a hálózatot, az Őrszemek kijelzője nem jelez túlterhelést – mondta kurtán a légiós, majd szó nélkül visszaült a nyeregbe.
Amikor visszamásztak a szellőzőjárat dohos szűkületébe, a hágcsó alján már ott várta őket a Nagymama. Ráncos arca megfeszült a homályban, ahogy meglátta a sérült Jánost és az őt támogató Alindát.
– Megőrültetek mind a ketten! – sziszegte az idős asszony, s figyelmeztetően a folyosó felé pillantott. – A kolónia törvénye világos: a felesleges kockázat szigorú büntetést von maga után. János, maga G534-esként pontosan tudhatná, mi jár a szabályszegésért!
János megállt a hágcsó alsó fokán, és bár a karja még mindig görcsösen rángatózott a megégett izmok miatt, tekintete szelíd maradt.
– Nem a szabályok tartanak életben minket, Nagyi, hanem az, hogy vigyázunk egymásra – mondta halkan János, őszinte tisztelettel az idős nő évtizedes helytállása iránt. – Maga több energiát adott már ennek a szektornak, mint bárki más. Nem hagyom, hogy elbukjunk.
A Nagymama hűvösen elfordította a fejét, s szigorúan összezárta a száját, nyíltan elutasítva a törvényen kívüli szolidaritást. A szigor védelmet jelentett a kolónia kegyetlen világában. Mégis, ahogy a G534-es férfi fél kézzel elébe lépett, védelmezve őt a járat felől érkező fémes zörejektől, a Nagymama tekintetében egyetlen pillanatra megenyhült az évtizedes szigor.