Szemtől szembe a csendben

János lassan, remegő karokkal támaszkodott fel a hideg betonról. Mellkasa még mindig szaggatottan kapkodta a levegőt, a szeme előtt szürke foltok táncoltak, de Alinda szavai, a L656-ról szóló vallomása, élesebb volt minden fizikai fájdalomnál. A kolónia falai között ritkán ejtettek szót ilyen érzésekről, különösen nem olyanokról, amelyek nem a kollektív produktivitást szolgálták. János elfordította a fejét. Nem akart a lányra nézni, a kimerültségtől elhomályosult tekintetével nem tudta volna elrejteni a benne kavargó, érthetetlen zűrzavart. A szeretet, a vonzalom, mind tiltott és felesleges luxusnak számított a C-szektor könyörtelen napirendjében.
– Te mindent kockáztatsz – suttogta János rekedten, a hangja alig hallatszott. Nem vádként, inkább a tények rideg megállapításaként. – Érte. Egy mosolyért.
Alinda megrázta a fejét, a szeme könnyektől csillogott. – Nem miatta. Miattunk. Hogy ne felejtsük el, mi az ember. Hogy ne váljunk gépekké, akik csak energiát termelnek, amíg ki nem merülnek. Te is miért teszed? Miért kockáztatsz, hogy a hálózat ne omoljon össze, amikor tudod, hogy csak kifacsarnak minket?
János nem tudott válaszolni. A hálózat megbillenése, a szellőzőakna hőcsapolása, a lelepleződés valós veszélye, mind-mind ott lebegett felettük. De Alinda szavai mélyebben rezonáltak. Valami olyasmit ébresztettek benne, amit hosszú időn át elnyomott, egy csendes, elfeledett lüktetést a mellkasában. A nagymama eközben aggódva figyelte őket, az arcán a generációk óta öröklődő félelem és bölcsesség keveredett. Tudta, hogy ez a pillanat, a kimondott és kimondatlan szavak súlya, messzemenő következményekkel járhat. A fülke rideg falai között, a kolónia elnyomó csendjében, a levegő megvastagodott a kimondatlan vallomásoktól és az elfojtott vágyaktól. János lassan felemelte a tekintetét Alindára. A lány kimerült arca, a félelemmel és elszántsággal teli szeme, egy pillanatra elmosta a fáradtságát. Nem értette, mit érez, de tudta, hogy ez valami több, mint puszta túlélés.