A nullázási parancs

A mennyezeti diffúzor vörös fénye hirtelen éles, mechanikus szirénázássá torzult, elvágva a fojtogató csendet. A fülke szellőzőjéből sziszegő, forró gőz csapott ki. Nem a hálózat egyszerű ingadozása volt ez már, hanem a szektor automatizált védelmi rendszere: az Őrszemek központi hálózata regisztrálta az energia-eltérést.
A járat végén nehéz, fémes léptek csattantak a vasrácson. Egy Őrszem hidraulikus vázkerete bukkant elő a homályból, optikai érzékelői hideg, kék fénnyel pásztázták a nyirkos falakat.
– Eltérés a 14-es fülkében – sziszegte a gép torzított hangszórója. – A biometriai hozam kritikus szintre csökkent. Szabotázs vagy engedetlenség gyanúja.
– Ne merjetek hozzáérni! – csattant fel Alinda, és János elé vágott. Tekintete éles volt és teli elfojtott haraggal. A Nagymama kinyújtotta a kezét, hogy visszahúzza a lányt, de a saját remegő ujjai közt ott izzott az évtizedes gyűlölet a gépi rend ellen.
János a falnak támaszkodva emelkedett fel. A lába bizonytalanul bicsaklott meg, de a tekintetét a gép kék érzékelőjére szegezte. Tudta, mit jelent az Őrszemek ítélete: az energia-veszteséget az alany saját testéből hajtják be.
– Az én felelősségem – horkantotta János rekedten, félretolva Alindát. – Én voltam a pedálnál. Velem számoljatok el!
Az Őrszem acélkarja elindult előre, a szervomotorok vonyítása betöltötte a szűk teret. A döntés megszületett: a kolónia napirendje nem tűrt hiányt.