Az élők mértéke — új hang

Az acélkar nehéz csattanással zárult János vállán, a fém felületből előbukkanó mikro-tűk a biológiai hálózat elektro-potenciálját keresték. János felnyögött a csontig hatoló hideg nyomástól, de nem hátrált; feszülő tekintettel nézett a gép kék optikájába.
– Elég volt! – sikította Alinda, és a szűk résen át benyúlt a szervomotorok védőburkolata alá. Ujjai közt ott lapult egy meglazult csődarab, amit a pedálvázról feszített le. Egyetlen elszánt mozdulattal a hidraulikus csatlakozó közé ékelte a vasat.
A gép karja megrándult, a hidraulika sziszegve engedett ki a túlterhelés-védő reakciója miatt. Az Őrszem optikai jelzése zavartan narancsra váltott.
– Zavarás a fizikai egységben. Szabályszegés szintje: hármas fokozat – darálta a gép torz hangszórója.
– Nem gépalkatrészek vagyunk! – lépett közelebb a Nagymama, teste megfeszült a vörös vészfényben. Öreg vázcsontjai remegtek, de a hangja megtelt azzal az ősi erővel, amit a fojtogató kolónia sem tudott kiirtani belőle. – Nem hús, amit a dinamóra dobtok, ha kifogy a feszültség! Embernek születtünk, nem erőművi cserealkatrésznek!
A fülke falain túl elcsendesedett a többi pedál. A szomszédos cellákból elgyötört, sápadt arcok tapadtak a rácsokra: a kolónia lakói évtizedek óta először látták, hogy valaki megtagadja a bio-behajtást. János elcsukló lélegzettel Alinda mellé lépett, miközben az Őrszem belső adója magas frekvenciájú riasztást lőtt ki a szektor központi magja felé.