Személyes távolság

A lendkerekek távoli morgása elfedte a lépteiket, ahogy az elfeledett járatok dohos sötétjébe értek. János-G534 megállt a gőzölgő csővezeték mellett, s óvatosan kinyújtotta a kezét, hogy megtámassza az idős asszonyt a csúszós vasrácson. Erzsébet megtorpant, és azonnal visszahúzódott.
– Hagyj, János – suttogta a nő szigorúan, bár a vállai belerremegtek a kimerültségbe. – A kolónia szabályzata tiltja a szektoron kívüli közeledést. Nem kockáztathatunk egy eljárást.
– A hálózat ingadozik, Erzsébet. Itt most nincs őrszem, aki bejegyezze – felelte János halkan, de nem lépett közelebb. A tekintetében olyan aggodalom és gyengédség égett, amely messze túlmutatott a közös műszakok kötelességén. – Nem hagyhatom, hogy összeroskadj.
Erzsébet elfordította a fejét, cserepes ajkát szorosan összenyomta. A szívében hirtelen átforrósodott a levegő: mindennél jobban vágyott egyetlen emberséges gesztusra ebben a dermesztő gépvilágban, de az évtizedes fegyelem és a büntetéstől való félelem megkötötte a kezét. Titokban mégis hálás volt a férfi jelenlétéért.
Alinda a csővezeték árnyékából figyelte őket. Néma döbbenettel értette meg a két idős ember közötti feszültséget: a nagymama elutasítása mögött nem hidegség, hanem a másikat védő óvatosság rejlett. János nem erőltette a dolgot; megértően bólintott, majd elindult a dinamoterem felé vezető rozsdás zsiliphez.