Árnyékok a kapcsolótáblánál

János az ellenőrző pont szűk szerelőaknájához lépett, ahol a nagyfeszültségű kábelek vastag nyalábokban futottak a mennyezet alatt. Egy kopott rézkar meghúzásával áthidalta a segédáramkört, hogy a visszatérésük ne hagyjon látható nyomot a központi regiszterben. A szomszédos folyosón egy őrszem léptei visszhangoztak. A fegyveres nem a megszokott kimértséggel haladt: puskáját szorosan magához vonta, tekintete idegesen cikázott a homályos kanyarulatok között.
– Félnek – suttogta Erzsébet, miközben Alindát maga mögé húzva bepréselte magát az akna árnyékába. – Az új jövevény nemcsak szembeszállt velük a csarnokban. Azt beszélik a szervizsoron, hogy nevet is adott a mozgolódásnak.
– A napfény örökösei – felelte János fojtott hangon, miközben a kapcsoló reteszét igazította helyre. – Így nevezik magukat a zárt szektorokban. Akik nem fogadják el, hogy a testük izomereje örökké a gépcsöveket táplálja, s akik jogot formálnak a felső szintek fényére az Őrszemektől. A hatóság tudja, hogy a pedálok melletti némaság megtört.
Alinda tágra nyílt szemmel hallgatta a szavakat. A csövekből forró kondenzvíz csöppent a betonra. Az őrszem elhaladt a rácsos nyílás előtt, léptei bizonytalanok s sietősek voltak. János óvatosan kiakasztotta a fülke mögötti zárólemezt, s intett a többieknek, hogy visszalépjenek a lendkerekek zúgásába.