A lendkerék árnyéka

János óvatosan nyomta be a rozsdás vasajtót, s az elfeledett járat sötétjébe kilépve intett a többieknek. A szervizalagútban csípős meleg terjengett; a falak túloldalán elhelyezkedő fődinamók terhelése hallhatóan megugrott. A kolónia falai fojtogatóan ontották a szűk terekbe zárt emberi testek hőségét.
– Ha a főcsarnokot lezárják, a tartalékfeszültséget tőlünk vonják el – suttogta János, miközben a pislákoló csővezetékek mentén vezette Erzsébetet és Alindát. – A mi izmainknak kell pótolniuk a kiesett energiát.
Erzsébet halkan szedte a levegőt, görnyedt háttal követte a férfit. A lába elnehezült, minden lépésnél érezte a kolónia kegyetlen törvényét: aki nem hajtja a pedált, az nem kaphat fejadagot. A masszatáplálás csak azoknak járt, akik árammá égették a saját vérüket és erejüket.
– Alinda, tartsd a lépést – szólt hátra a nagymama rekedten. – Ne nézz a rácsok mögé.
A szűk folyosó végén a dinamócsarnok alatti ellenőrző ponthoz értek. A padlólemezek ritmikusan remegtek. A résen át látszott, ahogy a pedálpadokon sorakozó emberi alakok gépiesen, megtört szemekkel tapossák a nehéz lendkerekeket. A megerőltetéstől verejtékező testek szaga betöltötte a teret; a kolónia nem gázolajjal, hanem a tagjaikban maradt utolsó életerő elszívásával működött.
Alinda megragadta János kabátjának szélét.
– Elveszik az összes erőnket? – kérdezte halk, remegő hangon.
– Amennyit csak tudnak – felelte János fojtottan. – Ezért kell visszatérnünk a helyünkre, mielőtt az őrszemek szokatlan áramingadozást mérnek a szektorban.