A fény joga — más fényben

János-G534 halk kattanással billentette át a rozsdás zsilip reteszét. A szervizakna nyirkos falán át tompa szirénabúgás szűrődött be a központi ellenőrzőpont felől, s a fejük felett húzódó szellőzőrácson át fémaljú csizmák sietős koppanása visszhangzott. A menetrend szerinti járőrözés ideje már lejárt, a kapkodó léptek mégis fokozódó idegességről tanúskodtak.
Alinda önkéntelenül a falhoz lapult. A rács nyílásán át két őrszem elfojtott, feszült párbeszédét hallotta meg. Az őrök nem a megszokott, gépies szigorral beszélték meg a szektor dolgait; a hangjukból nyílt, eddig sosem hallott félelem csengése hallatszott ki.
– A külső vezetékek feszültsége leesett – mondta az egyik őrszem szaggatottan. – A regiszterek szerint nem egyszerű műszaki hiba. A napfény örökösei léptek akcióba a régi szektorban.
– Ők nem létezhetnek – sziszegte a másik, miközben a fegyvere szíját igazította meg. – A tanács évtizedekkel ezelőtt törölte a regiszterüket.
– De most a felszíni kollektorok áramát követelik! Azt hajtogatják, hogy a fényhez való jog nem a kolónia vezetőségéé, hanem az emberiségé. Ha átveszik az irányítást a gát felett, lekapcsolják a belső szektorokat.
Erzsébet önkéntelenül megragadta János karját. A név hallatán elfeledkezett a korábbi óvatosságról és a távolságtartásról; a napfény örököseinek emléke rég elfeledett, titkos családi meséket idézett fel benne a felszíni világ energiájáról. János megértően szorította meg a nő kezét, majd óvatosan intett Alindának: vissza kellett jutniuk a pedálokhoz, mielőtt a kolónia fokozódó energiaigénye végleg magával rántja az ő szektorukat is.