A csönd szövetsége

A szűk szervizalagút nyirkos falai mentén némán indultak vissza a C-szektor irányába. János haladt elöl, ujjaival a hideg vascsöveket tapintva a sötétben, míg Erzsébet Alinda vállát fogta egyenletes, oltalmazó mozdulattal. A fejük felett húzódó fővezetékekben már nem az egyenletes zúgás vibrált, hanem a túlterhelt hálózat szaggatott, mély lüktetése.
Az első szellőzőelágazásnál János megállt, és hátrafordult. Tekintete Erzsébet fáradt, redős arcára tévedt. Az idős asszony szorítása nem lazult a kislány vállán, de a szemeiben felcsillanó riadalom törékennyé tette szigorú tartását. János lassan, hogy ne csapjon zajt a csatokkal, levette saját kopott munkáskabátját, és Erzsébet fázós vállára terítette.
– Nem kellene... – suttogta Erzsébet szaggatottan, hangjában a kolónia szigorú szabályainak beidegződésével.
– Vedd fel – válaszolt János halkan. – Szükséged van az erőre, ha át akarunk jutni a dinamótermen.
Alinda felnézett rájuk a homályban. A kislány óvatosan megfogta János szabadon maradt, hideg kezét, s a zárt járat sötétjében ez az apró gesztus többet ért minden kimondott szónál. Nem csupán a járőrök elől menekültek, hanem egymást védve lépkedtek előre, egy olyan csendes kötelékben, amelyet a kolónia semmilyen regisztere nem tudott feltérképezni.