Rozsdás kapcsolók

L656 teljes testsúlyával nekifeszült a roskatag vasajtónak. A rozsdás retesz éles, nyikorgó hanggal engedett, és a résekből dohos, évszázados por zúdult a nyakukba. A nyílás mögött egy elhagyatott elosztóhelyiség tárult fel, amelynek falain megfakult szimbólumok és feliratok őrizték a régmúlt időket.
– A dédszüleim még szabadon jártak odafönt – mondta a Nagymama halk, de metsző hangon, ahogy beléptek a dohos térbe. – Kétezer-ötvenben szorítottak be minket ide a falak közé. Azóta a családom minden tagja a kolónia pedáljait hajtva született és halt meg. Egyetlen nagy gépezet alkatrészei lettünk.
Alinda végighúzta az ujját az egyik falra karcolott dátumon. Felfoghatatlan volt számára, hogy a kolónia nem a világ kezdete óta létezik, hanem csupán egy örökölt fogság, amibe beleszülettek. Az Őrszemek mindent megtettek, hogy kineveljék belőlük a kinti világ emlékét, elhitetve, hogy a massza és a dinamók zúgása az egyetlen lehetséges valóság.
– Elég a nosztalgiából, nincs időnk – vágott közbe L656, miközben a súlyos ajtót próbálta úgy visszahúzni, hogy ne hagyjanak nyomot maguk után. – Ha a túlterhelt hálózat kisülése idáig ér, ez a fémkuckó válik a koporsónkká. Meg kell találnunk a kézi vízelvezető kart!
Alinda megragadta a Nagymama kérges kezét. A múlt emlékei nem adtak védelmet a falak között, de megértette: a szabadság nem mese volt, hanem a joga, amit elvettek tőlük.