A nyirkos csarnok küszöbén

L656 elöl haladt a szűk, mohás lépcsőfokokon. A fénysugár megremegve pásztázta a dohos téglákat. Alinda szorosan mögötte lépkedett, tekintetét a férfi széles hátára tapasztva. A szívverése vadul kalapált – nemcsak János hátramaradása és az Őrszemek fenyegetése miatt, hanem L656 óvó közelségétől is. A kolónián a kötődés és a szerelem tiltott luxusnak számított, olyasminek, ami eltéríti a munkást a napi pedálozástól és a masszafogyasztástól.
– János egyedül marad odalent… – suttogta Alinda fojtott hangon, miközben ujjai óvatlanul megérintették a fal nyirkos köveit. – Miből gondoljuk, hogy emberként bánnak vele, ha elfogják?
– Úgy bánnak vele, mint egy rossz alkatrésszel – felelte L656 anélkül, hogy hátrafordult volna. Hangja meg-megbicsaklott a csatorna visszhangjában. – De a döntés az övé volt. Az áldozatvállalás az egyetlen dolog, amit az Őrszemek nem tudnak kiszipolyozni belőlünk. Ez különböztet meg minket a generátoroktól.
A Nagymama közelebb húzódott a lányhoz a szűk járatban, és finoman megszorította a vállát.
– Láttam, hogyan nézel L656-ra – suttogta az idős asszony csendesen. – A rendszert csak a testünk energiája érdekli. De amíg képes vagy érezni valaki iránt ebben a vak sötétségben, addig nem győztek le. Úgy maradsz ember, ha nem fojtod el magadban.
Alinda elszorult torokkal bólintott, miközben a lépcső alján L656 megtorpant egy roskatag vasajtó előtt.