A szellőzőrács mögött

L656 nem várt a válaszra. A szellőzőalagút rozsdás rácsára tette a kezét, és teljes erejéből megrántotta. A fém sikoltva engedett, vakolatport és száraz rozsdapelyheket szórva a padlóra. Mögöttük a falba épített kábelköteg hirtelen éles, csattanó hangot adott ki: egy újabb túlfeszültséghullám érte el a szektort, és a rézsínek csillagszerű ívet húztak a vakító sötétségben.
– Nincs idő mérlegelni! Bújjatok be! – sziszegte L656, miközben a rács éles szélét tartotta el a járattól.
Alinda megragadta Nagymama karját, és türelmetlenül a szűk, fekete nyílás felé tolta az idős asszonyt. A Nagymama egy pillanatra megtorpant, cipője talpa megcsúszott a nyirkos sziklán, de Alinda nem hagyott időt a habozásra. A mennyezetről lógó vastag vezeték köpenye mostanra megolvadt, a szúrós, szintetikus füst gőzként terjedt a folyosón.
– Lépj már, nagyi, mielőtt ránk ég ez a rohadt fal! – vágta rá a lány élesen, miközben fojtogató köhögés ingerelte a torkát.
Miután mindhárman bekúsztak a szellőzőjáratba, L656 visszahúzta maga mögött a meggörbült rácsot. Abban a pillanatban a főcsatornában hatalmas dörrenéssel kiment a főkapcsoló. A vakító kék szikrák helyét koromsötétség vette át, a túlterhelt hálózat mély zúgása pedig elhalt. A hirtelen beálló csendben csak a saját szaggatott légzésüket és a mélyebbről érkező, nedves léghuzat süvítését lehetett hallani.
A szűk csőben a por helyett dohos földszag és régi fémek hideg aromája terjengett. A Nagymama ujjai közt megszorította a rézkarikát.
– A hálózat lekapcsolt, de ez a cső a régi vízelvezetőbe visz – suttogta az asszony, hangjában a feszültség mellett furcsa elszántsággal. – Ott már nem az Őrszemek áramkörei uralkodnak.
L656 előrevilágított a lámpával. A fénysugár a nyirkos téglákon megtörve egy lefelé ívelő lépcsősort tárt fel.