A túlterhelt csomópont

A lépcsőfokok hideg, nyirkos köve mélyre vezetett a föld alá. A zárt ajtó mögött maradt csönd még mindig ott lüktetett Alinda fülében, de a járatot hamarosan másfajta, fenyegető zaj töltötte meg. A falak mentén húzódó, vastag szigetelésű kábelekből mély, vészjósló zúgás áradt. A kolónia fenti hálózata túlterhelődött; a hirtelen energiaeltérítések és a megnövekedett fogyasztás miatt az öreg vezetékek izzani kezdtek a vakolat alatt.
– Vigyázzatok! A feszültség ingadozik – suttogta L656, és megtorpant egy szikrázó elágazásnál.
A falra szerelt régi kapcsolódobozból égett műanyag szaga szivárgott. Apró, kék villámok pattogtak a korrodált rézsíneken, elhomályosítva a csővezetékre festett, elhalványult szimbólumokat. A fenti szektorok túlfeszített áramigénye most a mélyebben fekvő, elfeledett csatornákon próbált utat törni magának, túlhevítve a teljes alagsori rendszert.
– Ez a hálózat nem bírja sokáig – mondta szaggatottan Alinda, miközben a Nagymama közelebb húzta magához. A lány tekintete a csöveken végigfutó, vörösen izzó vezetékre tapadt. – Ha az áramkör megszakad, végleg sötétben maradunk.
A Nagymama reszkető ujjai közt egy régi, rezes fényű fémkarika lapult, amit a zsebéből halászott elő. Szemeiben fura, nosztalgikus félelem bujkált.
– A hálózat olyan, mint az emlékezet – mormolta az idős asszony. – Ha túl sok terhet rósz rá, kiég. De az alattunk fekvő járatokban még a régi világ csövei futnak. Ott kell átvágnunk, mielőtt a főkapcsoló leold.
L656 felemelte a lámpát, és a szikrázó zónát megkerülve a bal oldali szűk szellőzőalagút felé mutatott. Meg kellett hozniuk a döntést: áthaladnak a túlterhelt vezetékek alatt, vagy a még mélyebb, ismeretlen sötétségbe ereszkednek.