A hátrahagyott pillantás

A nehéz lemezajtó fémes csikordulással tárult fel. A légiós kapzsin markába zárta a pislákoló energiacellát, majd intett a fémrúddal. A nyitott átjáró mögött hűvös, tiszta levegő örvénylett, ami a kolónia elfeledett, mélyebb járataiból áramlott feléjük.
– Menjetek! – sürgette őket János fojtott hangon. Tekintete egyetlen hosszú másodpercre Alindára tapadt. – Ne álljatok meg semmiért.
Alinda lába megtorpant a küszöbön, torka teljesen kiszáradt a félelemtől.
– És te? Mi lesz veled? – nyögte ki szaggatottan.
– K-kibírom. Segítek neki – felelte a fiú, bár a sötétben bujkáló bizonytalanság elárulta a rettegését.
L656 óvatosan megérintette Alinda vállát, és szelíden az átjáró felé terelte a lányt. A Nagymama még megállt egy pillanatra János mellett. Ráncos, meleg kezét a fiú reszkető vállára tette; abban a gépies világban ez az apró mozdulat az igazi emberi összetartozást idézte, az odaadás elfeledett meséit.
– A sötétség sem tudja kioltani azt a fényt, amit most gyújtottál, fiam – suttogta a hajlott hátú asszony. – Az ég vigyázzon rád.
Amint átléptek a rácson, a nehéz vasajtó tompa dörrenéssel záródott be mögöttük. A retesz kattanása végleg elvágta őket Jánostól. Alinda szorosan a Nagymama kezébe kapaszkodott, miközben L656 lámpája már az ismeretlen, mélybe vezető lépcsőket pásztázta. A fiú egyedül maradt a vad idegennel, sorsa a homályos folyosók rejtélyévé vált.