A felajánlott lépés

A lemezajtó lassan kitárult, a rozsdás pántok sikolya betöltötte a nyirkos folyosót. A magát légiósnak nevező férfi nem hátrált; sötét tekintettel, fémrúddal a kezében méregette a riadt menekülőket. Alinda hátrált egy lépést, szájára szorítva a kezét, míg L656 lámpájának imbolygó fénye éles árnyékokat rajzolt a falra.
– Nincs itt semmi számotokra – horkantott az idegen. – A kolónia elfeledte ezt a részt. Én is elfeledtem a kolóniát.
János határozottan előrelépett. Bár a félelem gúzsba kötötte a gyomrát, tekintete megkeményedett, miközben óvón maga mögé terelte a megfáradt Nagymamát. Pontosan tudta, mi forog kockán: ha nem tudnak átjutni a záron, a nyomukban járó Őrszemek elérik őket. Egyetlen visszavonhatatlan döntés maradt számára, ami végleg meghatározhatja a saját sorsát.
– Engedd át őket – szólalt meg János fojtott, szaggatott hangon. Zsebéből előhúzta a saját tartalékából elrejtett, apró energiacellát. A kolónián ez a puszta túlélést jelentette. – Vedd el. És én itt maradok veled, segítek a torlasznál. De ők továbbmennek.
A Nagymama megdermedt. A régi mesékben hallott utoljára ilyen önzetlenségről – az igazi emberi tartásról, amelyet a pedálok gépies ritmusa még nem tudott teljesen kiirtani. A légiós gyanakodva nézte a pislákoló cellát, majd lassan leengedte a vasrudat. János jövője ezen a szűk járaton dőlt el: egyedül marad a sötétben, vagy a remény útját nyitja meg a többieknek.