A légiós torlasza

A gombakilux hideg fénye a nyirkos sziklafalon imbolygott, ahogy a csoport beljebb nyomult a sötétségbe. A csövek sziszegése halkult, de a járat végén váratlanul egy rozsdás lemezajtó torlaszolta el az utat. Mögüle durva, reszelős hang csapott le rájuk.
– Állj! Egyetlen lépést se tovább! – kiáltotta egy idegen, aki a sötétből lépett elő. Kopott egyenruhát viselt, a mellkasán az egykori Légió halványuló jelzésével. Ő volt a mélyjáratok új lakója, aki saját területeként védte a lezárt szektort. – Nem engedek át senkit!
– Nincs fegyverünk! – csattant fel Alinda türelmetlenül, és meggondolatlanul közelebb lépett az ismeretlenhez.
– Maradj veszteg, te meggondolatlan gyerek! – rántotta vissza a Nagymama Alinda karját, s szemeiben düh és rettegés keveredett. – Nem látod, hogy veszélyes? Mindig csak roharsz előre!
– Te meg csak félsz! – vágott vissza Alinda szaggatottan, miközben kiszabadította a csuklóját. – A régi meséiddel nem jutunk tovább! Hagyd végre, hogy haladjunk!
János gyorsan a két nő közé lépett, miközben L656 feszülten emelte magasabbra a lámpát. A járat mélyén a lemezajtó vészjóslóan megcsikordult.