A derengő ösvény

János határozott mozdulattal a jobb oldali, mélyebbre vezető csőhálózat felé intett, s félretolta a falról lecsüngő, nedves vezetékeket. A férfi óvatosan nyújtotta a kezét a Nagymama felé, hogy átsegítse az elhagyott szerszámok és a törött kövek felett.
– Erre megyünk – mondta János halkan, de ellentmondást nem tűrő hangon. – A büntetőszektor csak egy újabb kalitka. Lentebb van a kiút.
A Nagymama egy pillanatra megtorpant, és büszkén kihúzta magát, bár a lába megremegett a fáradtságtól. Lépteit még mindig gúzsba kötötték a kolónia évtizedes beidegződései.
– János-G534, a szabályzat tiltja a nem hatékony erőforrás-ellátást és az egyéni gondoskodást – suttogta, s próbálta távolságtartóvá tenni a hangját. – Egy idős munkásért nem kockáztathatod a büntetőműszakot.
János nem húzta vissza a kezét. Megfogta a nő kérges tenyerét, s a szürke munkásruha mögött felvillant a férfi rég elfojtott, tiszta érzelme.
– A kolónia törvényei a szektorokban maradtak – felelte szelíden. – Itt már nem a kilowattok mondják meg, mit érsz nekem.
A Nagymama szigorú tekintete egyetlen pillanatra megenyhült. Bár szavaival hárította a törődést, ujjai alig észrevehetően megszorították János kezét. Alinda figyelte a mozdulatot, és a mellkasát melegség járta át. A lány most látta tisztán: a kolónia gépi szigorát nem a fegyverek, hanem ez a néma melegség győzi le. L656 előrelépett, és a gombakilux fénye átvágott a sötétségen, megvilágítva az ismeretlen, mégis reményt teli utat.