A méltóság szikrája

L656 megállt az elágazás boltíve alatt, s a gombakilux elhalványuló zöld sugarát a falra tapadt vastag mészlerakódásokra irányította. A járat itt kinyílt, a nedves padlókövek között elhagyott szerszámok és rozsdás alkatrészek pihentek, mintha évtizedekkel ezelőtt egyetlen pillanat alatt hagyták volna félbe a munkát.
– Nem a pedálok hajtása teszi az embert – szólalt meg halkan Alinda, ahogy megállt a Nagymama mellett. A lány tekintete a falakból kiálló rézvezetékekre tapadt. – A kolónián azt tanítják, csak annyit érünk, ahány kilowattot a hálózatba táplálunk. Ha leállunk, selejtes csavarok leszünk a gépezetben, amiket kicserélnek.
A Nagymama halványan elmosolyodott, bár léptei még bizonytalanok voltak. Kinyújtotta kérges, megviselt kezét, és megérintette a lány arcát.
– A dédszüleid még tudták, mi a különbség a létezés és az élet között, Alinda – suttogta. – Az ember ott kezdődik, ahol a szabad döntés születik. Amikor nem a számok vagy a fejadagok határozzák meg, hogy kinek nyújtod a kezed. János nem számított fejadag-jóváírásra, amikor bekötözte a csuklómat.
János óvatosan előrelépett, kezében a megmaradt szövetszalag gurgulyájával. Szemében a felhalmozott fáradtság mögött rendíthetetlen elszántság égett.
– Lent a gépházban a berendezések nem éreznek fájdalmat, és nem ismernek irgalmat – mondta János. – Ha feladjuk azt a jogot, hogy vigyázzunk egymásra, akkor az Őrszemek már győztek, még mielőtt a büntetőműszakba küldenének minket.
L656 ekkor visszanézett rájuk, s a lámpa fényét a csatorna elágazó járataira vetítette. A bal oldali folyosó a kolónia belső büntetőszektora felé vezetett, míg a jobb oldali a még mélyebb, ismeretlen csőhálózatba süllyedt. Megérkeztek ahhoz a ponthoz, ahol dönteniük kellett Alinda sorsáról.