Az elfojtott melegség

L656 tompa, halk sziszegéssel kapcsolt be egy elhasznált gombakilux-lámpát, amelynek halványzöld fénye alig terjedt túl az elágazás nyirkos téglafalain. A csapat megindult a mélyebben húzódó kerülőjárat felé, ahol a csövek fekete kondenzvizet izzadtak a hideg sziklákra.
A keskeny peremen János óvatosan nyújtotta a kezét a botladozó Nagymama felé. Nem a puszta udvariasság hajtotta: a férfi megkopott gépészruhájának zsebéből egy tiszta, száraz szövetszalagot húzott elő, hogy bekötözze az idős asszony elszorított csuklóját.
– Hagyja csak, János... – suttogta a Nagymama, miközben szinte megszokásból húzta el a kezét. – A kolónián mindennek megvan a maga beosztása. A törvény nem nézi jó szemmel az ilyen... hiábavaló gondoskodást.
János azonban nem engedte el a lágy, de határozott szorítást. Tekintetében nem a kolónia fegyelme, hanem egy mély, évtizedes elfojtott gyengédség tükröződött.
– A törvények ott fent maradtak, Ilona – felelte halkan a férfi, megszegve a számszerűsített megszólítás szigorú tiltását. – Lent a mélyben nincs, aki kimérje a figyelmet.
A Nagymama merevsége lassan felengedett. Bár ajka még tiltakozásra lendült, ujjai végül elernyedtek János kérges tenyerében, s egy pillanatra fázósan hozzáhajolt a férfi vállához. Alinda a zöldes félhomályban szótlanul figyelte őket. A lány szívét váratlan melegség járta át: megértette, hogy a szürke falak között nevelkedett generációk sem tudták teljesen elfojtani a szeretetet, s ez a megőrzött emberi szikra volt az egyetlen valódi menedékük a sötétségben.