Régi napfény nyoma

János halkan intett a nők felé. A szervizalagút nyirkos csendjét hirtelen átjárta a távoli szellőzőventilátorok fémes berregése, jelezve, hogy a hajnali műszakváltás percei óhatatlanul peregnek. Nem volt idő a családi vitákra.
– Később tisztázzátok – suttogta János, és a generátor-egység irányába mutatott, ahol a lemerült jövevény lapult a vastag kábelkötegek mögött. – Ha a szektorvezérlő feszültségcsökkenést észlel, az Őrszemek átfésülik a tizennégyes fülkét.
Nagymama mély lélegzetet vett. A dühös szavak éle elsimult a tekintetében, s miközben Alinda még mindig remegő vállal pihegett a kihűlő dinamó mellett, az idős asszony kinyújtotta csontos kezét, és gyengéden megérintette az unokája arcát. Nem a szabályzat szigora volt ez már, hanem a túlélés ősi, elfeledett ösztöne.
– Régen… amikor még igazi napfény érte a házak falát, nem mérték wattokban a jóságot – mondta halkan a Nagymama, hangjában a régi világ eltűnt melegével. – De itt a részvét drága mulatság, kislányom. János csak védeni akar minket.
Alinda elfordította a fejét, de a haragja lelohadt. János óvatosan előrelépett, megragadta a félhomályban rejtőző jövevény karját, és a generátorcsoport biztonságosabb, mélyebb járatai felé kísérte. A megrepedt fémburkolat alatt a szívverésük ritmusa most először váltotta fel a gépek egyhangú zúgását.