Porba rajzolt ív

János lassan lenyomta a nehéz karos reteszt. A zár csikordulva engedett, s a résen át a régi raktár dohos, fémportól nehéz levegője áradt ki. Odabent, a selejtezett generátoralkatrészek árnyékában az idős asszony ült egy megtört fémrekeszen. A kezében egy kopott, simára csiszolt fadarabot tartott – egy olyan tárgyat, aminek semmi funkciója nem volt a kolónia szigorú energia-háztartásában.
– Tudtam, hogy idejöttök – mondta a nagymama, de a tekintetét nem emelte fel az apró formáról. A hangja karcos volt, mint a kikapcsolt hangszórók súgása, de most hiányzott belőle a megszokott hűvös elutasítás. – A sárga vészjelzés elült, de a járőrök vissza fognak térni. Nem maradhattok itt sokáig.
Alinda közelebb lépett, megbabonázva az asszony ujjai között pihenő idomlástól. A kolóniában minden fémből és szürke műanyagból készült; a fa idegen, szinte mesebeli anyagnak tűnt.
– Mi ez, nagyi? Miért kockáztatod ezért az adagjaidat?
– Mert ez nem adagolható – lépett melléjük János, és a lány vállára tette a kezét. – Ez a megmaradt emberi szándék. A normarendszer mindent wattban és teljesítményben mér, de amit ő őriz, annak nincs ára a hálózatban.
Az asszony végre felnézett. Szemében fenséges, mégis fáradt dac csillogott. A fadarabot Alinda nyitott tenyerébe helyezte. A lány bőrét átjárta az anyag váratlan, meleg tapintása a hideg szektorok után.
– Ha elfelejtjük, hogyan kell ok nélkül megőrizni valamit, ami nem hajtja a dinamót, akkor már most is gépek vagyunk – mondta halkan a nagymama. – Az Őrszemek a testeteket akarják a pedálok mellé. De amíg ezt megőrzöd, addig nem győztek.