A néma ragaszkodás

A csizmák robaja végleg elhalt a fémfolyosó mentén, hagyva, hogy a szellőzőakna mélyén újra a ventilátorok egyenletes zúgása uralkodjon el. János óvatosan nyomta ki a rácsot, majd kisegítette Alindát a szűk résből. A lány megigazította a fakó kezeslábasát, és kutató tekintettel nézett a férfira.
– Hová ment a nagyi? – kérdezte Alinda halkan. – A vészjelzés után a 14-es fülke felé nem mehetett.
János nem felelt azonnal. Ujjai végigsimítottak a csővezeték hideg peremén, ott, ahol néhány perce még az idős asszony keze pihent. A kolónia szigorú szabályai tiltották a normán felüli törődést, és a nagymama mindig pontosan tartotta magát ehhez: zordonan utasította vissza János minden közeledését, védve őt a felügyelők gyanújától. De János tudta, mit rejtenek a szavak mögötti futó pillantások és elfojtott mozdulatok.
– A régi raktárnál vár ránk – mondta végül János, és hangjában olyan melegség bujkált, ami ritka volt a szürke szektorban. – Mindig oda húzódik, ha a hálózat ingadozik.
Alinda lépteiket követve megértette a férfi szándékát. János G534 néven csak egy volt a dinamóterem névtelen munkásai közül, de az asszony iránti néma ragaszkodása megmentette a teljes reményvesztettségtől.
– Tudom, hogy óvod őt – suttogta Alinda, ahogy elérték a rozsdás ajtót. – És ő is bízik benned, még ha a törvények miatt le is tagadja.
János megállt, kezét a kilincsre téve. A zárt ajtó mögött halk nesz hallatszott, igazolva, hogy a szigor mögött eltemetett érzések még életben vannak.