A normán túli döntés

A sárga fény ritmikus lüktetése vöröses árnyékot vetett az elfeledett járat bordázott fémfalaira. János a távolodó nagymama sietős lépteinek zaját figyelte, majd tekintete Alindára tévedett. A lány vállai meg-megrázkódtak a visszatartott feszültségtől. Nem volt idő a habozásra; a kettes járat felől már hallatszott a járőrcsizmák fémes koccanása.
– Gyere, erre! – suttogta János, és a lány karja után nyúlt. A mozdulatban nem volt erőszak, csak egyértelmű, óvó szándék, ami idegenül hatott a kolónia kimért, távolságtartó szabályai között.
A szellőzőaknák hűvös huzatában húzódtak meg, alig pár méterre a fővezetéktől. Alinda lihegve támaszkodott a hideg vaslemeznek, szemeiben a félelem dühvel keveredett.
– Nem lett volna szabad elvennie tőled... – suttogta a lány szaggatottan. – A normát nem lehet kijátszani. Ha elkapják a táptasakkal, téged is lebontási kategóriába tesznek. Miért hagyod?
János megszorította a saját megkeményedett tenyerét. A gépteremben eltöltött évek alatt megtanulta, hogy a túléléshez elegendő a percenkénti fordulatszámot tartani. De az asszony mozdulata, amellyel az ételt rejtette, több volt puszta étvágynál: az az életben maradás joga volt.
– Mert nem gép – felelte János halkan, de szilárdan. – És mi sem vagyunk azok, akármit mutatnak a számlálók. Ha csak a wattokat őrizzük, semmi nem marad belőlünk.
A járőrök léptei elhaladtak a rés felett. János tudta, hogy a döntésükkel átlépték a biztonságos engedelmesség határát, de a lány riadt tekintetében visszatükröződő emberi melegség visszafordíthatatlanná tette a lépést.