Pára a szürke csarnok felett

A Hetes szektorban nehéz volt a levegő. Az elhasznált oxigén, a megrekedt emberi izzadság és a dinamók sárgaréz alkatrészeinek forró fémszaga sűrű páraként ült a csarnok bordázott mennyezete alatt. Alinda mellett tucatnyi kolónialakó taposta a pedálokat elhomályosult tekintettel; egymás ritmusából merítettek erőt ahhoz a monoton munkához, amely az egyetlen életben maradási feltételük volt.
A lány lába egy pillanatra megbicsaklott a lendkerék ellenállásán, amint a tekintete még mindig az L656-os egység fémvázát követte. A megakadott mozdulat miatt a hetes alegység feszültségjelzője azonnal sárgán villant fel. A szomszédos állványon görnyedő, kimerült munkás halkan rászólt a lányra, mert tudta: ha az átlagos feszültség leesik, a kolónia automatikusa csökkenti a műszak végén kiadott édes massza adagját. A kolónia népe nem engedhette meg magának az elkalandozást.
– Figyelj a lábadra, Alinda! – sziszegte a nagymama, miközben bütykös, erőlködéstől fehéredő ujjakkal szorította a saját kormányát. – A gép hűtőventilátora langyos levegőt fúj, amikor túlmelegszik a hidraulikája. Az nem melegség, kicsim. Az csak veszteséghő. A gépekben nincs irgalom, sem értelem, csak számítás.
Az L656-os őrszem megállt a sor végén. A szilikonlencsék hűvös, kék fénnyel mérték fel a fordulatszámot, és a hidraulika fémes sziszegéssel korrigálta a robot tartását. Nem volt a mozdulatában semmi személyes, semmi gyengédség; csupán a hatékonyság hideg ellenőrzése zajlott. A piros pásztázó fénysugár végigsöpört a sorfejeken, majd a gép kimért léptekkel továbbsétált a következő generátorállomás felé.
Alinda szemébe csípős izzadságcsepp folyt. Megtörölte a homlokát a kopott ingujjával, és ahogy körülnézett a mellette görnyedő, remegő combbal pedálozó szomszédokon, a mellkasában sajgó ábránd hirtelen elpárolgott. Megértette, hogy a rideg vasfalak között az egyetlen valódi menedéket nem a gépek néma lencséi, hanem a körülötte lévő névtelen munkások szótlan, elszánt sorsközössége jelenti.