A névtelenek közös üteme

A sárgaréz szagú, sűrű levegőben a dinamók zúgása monoton falat emelt a csarnok köré. Alinda megkeményítette a tartását, és újra felvette a lendkerék egyenletes, nehéz lüktetését. Tőle balra, a harmadik állványon egy harmincas éveiben járó, elnyűtt arcú férfi viaskodott a pedálokkal: a lábai láthatóan remegtek az izomgörcstől, és a tehetetlenségi nyomaték lassan legyőzte a megfeszülő izmait.
A férfi feletti feszültségmérő mutatója a narancssárga zóna felé rezzent. A nagymama azonnal észrevette a veszélyt. Bár a saját bütykös ujjai is szinte fehéredtek a kormányon, óvatosan fokozta a tempót, hogy a közös körkörös hálózat ne jelezzen hiányt az L656-os egység számára.
Alinda nem habozott. Minden súlyát beleadta a következő pedálfordulatba, és a mellette ülő, szürke munkásruhás nő is megfeszítette a combját. Egyetlen szó sem hangzott el a gépek csikorgásában, mégis, az egymásra pillantó tekintetekben ott rejlett az elhallgatott szövetség. A kolónia névtelenjei nem hagyták lemaradni a leggyengébbet.
Az L656-os őrszem visszakanyarodott a sorok között. A kék szilikonlencsék hideg fénnyel pásztázták végig a szektor hőtérképét és a digitális feszültségszinteket. A rendszer azonban csak egyenletes áramtermelést érzékelt; az algoritmusok nem látták a megfeszülő inakat, a sűrűn hulló izzadságot és az összezáró vállak védőhálóját.
Amikor a fémtest nehéz léptei végre eltávolodtak, a kimerült férfi halkan elengedte a görcsös levegőt. Egyetlen röpke pillanatra Alindára és a nagymamára emelte a tekintetét, s hálás bólintása többet ért minden tiltott szónál. A csarnok félhomályában ez az alig látható emberi kapocs volt a legütősebb fegyver a gépi rendszerek hideg logikájával szemben.