A szívverés eltitkolt dallama

A műszakváltás sípszava végre megtörte a dinamók könyörtelen monológját. A pedálok lassuló köröket írtak le, s a csarnok nehéz, sárgarézzel átitatott levegőjébe némi megkönnyebbülés költözött. Alinda megállította a lábait, a homlokáról letörölte a gyöngyöző izzadságot, s a szíve mélyén még mindig érezte annak a névtelen összekacsintásnak a melegét. A kolónia hideg acélbordái között az emberi gyengédség jelentette az egyetlen menedéket.
A pihenőidő beköszöntével a falból kiálló műanyag csövekből csordulni kezdett az édes massza. Miközben a tápanyag adagolójáért nyúltak, a nagymama óvatosan, végtelen szeretettel simította félre Alinda kócos, nyirkos hajtincsét. Bütykös ujjainak érintése puha volt és oltalmazó; egy olyan régi világ üzenete, amelyben az ölelésnek nem volt áramban mérhető értéke, mégis életben tartotta a lelkeket.
– Tudod, kicsim – suttogta a nagymama, miközben leültek a keskeny fémbakra –, a dédszüleid mesélték, hogy régen a fiatalok nem a pedálok ütemére figyelték egymást. Amikor tavaszodott, a virágzó fák alatt sétáltak, és elég volt egyetlen tiszta pillantás ahhoz, hogy a világ kitáguljon. Semmi gép, semmi kontroll… csak a nyitott ég és a szabad szívverésük.
Alinda behunyta a szemét, s hagyta, hogy a nagymama lágy szavai átforrósítsák a képzeletét. Felidézte a kék horizontot, amit sosem látott, és elképzelte, milyen lehet úgy szeretni valakit, hogy a levegőt nem szellőzőrácsok mérik ki. Egy apró, tiszta mosoly bukkant fel az arcán; egy olyan belső fény, amit a csarnok szürkesége nem tudott kioltani. A kislány tisztán megőrizte a lelkét ebben a mechanikus kalitkában is.
L656, az őrszem lassan elgördült előttük. Szilíciumlencséi rögzítették a két test normál hőmérsékletét és a tápanyag-bevitelt, de a gépi logikai áramkörök képtelenek voltak észlelni azt a csendes, elfojthatatlan vágyat és emberi meleget, amely a nagymama és Alinda között fonódott újjá a félhomályban.