A napsugár makacs lábnyoma

Alinda a fémbakon ülve tovább ízlelte a nagymama szavait. Az édes massza mesterséges íze mögött hirtelen megérezte a szabadság távoli, képzeletbeli zamatát. Bár a csarnok levegője száraz és fémes volt, a kislány mellkasában egy apró, meleg szikra lobbant fel: a megrendíthetetlen hit, hogy a betonfalakon túl létezik egy világ, amely csak rájuk vár.
A nagymama mosolyogva nézte Alinda csillogó szemét. Az öregasszony tudta, hogy a mesék nem pusztán a múlt emlékei, hanem csendes kapuk a jövő felé. Lassan megszorította a lány kezét, s ujjai között áramlott az a generációkon átörökített életöröm, amelyet semmilyen gép nem tudott kimérni, kisajátítani vagy felülírni.
L656 kerekeinek halk surranása eltávolodott a folyosó sötétjében. Az őrszem nem észlelte, hogy a két emberi szív szinkronja mögött nem a kimerültség, hanem az újjászülető remény ritmusa lüktet. A szilíciumagy számára az ember csupán egy egyenletes hatásfokú energiacella volt, de Alinda gondolatai ekkorra már áttörték a kolónia nyomasztó kupoláját.
– Egyszer meglátod majd a naplementét, Alinda – suttogta a nagymama, s hangjában olyan bizakodás csengett, ami betöltötte a hideg teret. – Nem a lámpák sárga fényét, hanem azt a valódi, aranyló meleget, ami átjárja a bőrödet, és megsimogatja a lelkedet.
Alinda mélyet lélegzett. A szellőzőből kiáramló hűvös levegőt képzeletben tavaszi szellővé formálta, s a lábai, amelyek oly sok ezer fordulót tettek meg a pedálokon, hirtelen könnyűvé váltak. Megértette, hogy míg a gondolatai szabadok, a kolónia nem a végállomásuk, hanem csupán egy átmeneti állomás, ahonnan vezet kiút a napfény felé.