A megfeszülő ízületek felelete

A pihenőidőt jelző fémes sziréna tompa búgással vágott bele a csarnok levegőjébe. A csövekből csöpögő tápanyagmaradék szaga és a generátorok megszokott, mély vibrációja visszatérítette a teret a mindennapok szürkeségébe. Alinda körbenézett a hosszú sorokban álló pedálos padok között, ahol tucatnyi meggörnyedt alak készült újra munkába állni.
A nagymama még egy utolsó, gyengéd pillantást vetett a lányra, mielőtt visszalépett volna a saját fémvázas egységéhez. Bár az idős asszony ízületei minden mozdulatnál sajogtak, tartásában volt valami megtörhetetlen méltóság, amely éles ellentétben állt a csarnokot megfigyelő gépek hideg funkcionalitásával.
L656 halk gördüléssel tért vissza a középső folyosóra. Szilíciumoptikája végigpásztázta a szektor feletti kijelzőket, ahol a kitermelt wattok számai villogtak. A gép számára az Alinda homlokán gyöngyöző izzadság csupán a biológiai egység túlságosan alacsony hatásfokát jelző hőveszteség volt.
Ám amikor a tizennégy éves lány feltette a lábát a hideg pedálokra, a mozdulat már nem az engedelmességet jelentette számára. A nagymama meséje, a szabad ég és a valódi napfény emléke láthatatlan fonalakkal kötötte össze őt a szomszédos padon görnyedő fiatal fiúval és a két sorral odébb küzdő öregekkel. A névtelen munkások hirtelen elszánt közösséggé formálódtak a szemében.
Az első fordulat volt a legnehezebb: a nehéz szerkezet ellenállt, követelve a lány minden erejét. Ám ahogy a gép végül lendületbe jött, Alinda nem a kolónia központi hálózatáért nyomta a pedált, hanem azért a makacs reményért, amelyet senki sem törölhetett ki belőlük.