A légáramlatok rejtett ritmusa

A pedálok fémes csikordulása egyenletes, monoton ritmusba rendeződött a szektorban. Alinda tekintete a csarnok magasban futó, porlepte csőrendszerére tévedt, ahonnan időről időre hűvös, száraz mesterséges légáramlat csapott le. Ez a szagtalanná szűrt levegő azonban nyomába sem érhetett annak a szabadságnak, amelyről a nagymama mesélt a pihenőidők rejtett pillanataiban: a rétek fűillatú, vad szelének, amely megborzolja az ember haját.
A lány lábaritmusa nem lassult, de a gondolatai már messze jártak a kolónia fojtogató betonfalain túl. A torkát kaparó édes tápmassza íze helyett a sós tengeri pára képzetét próbálta felidézni, amit az öregek emlékei őriztek. A tudat, hogy a zárt mennyezet felett létezik egy végtelen égbolt, ahol a napfény nem villódzó kijelzők formájában létezik, lángra lobbantotta benne a vágyat, hogy egyszer áttörje a csarnok szigorú határait.
Egyetlen sorral arrébb a nagymama meggörnyedt háttal hajtotta a maga generátorát. Amikor a pillantásuk egy villanásnyira találkozott, az idős asszony szemeiben nem a kimerültség, hanem egy csendes, dacos biztatás szikrázott. A régi mesék nem csupán altatók voltak a sötétben, hanem a fennmaradás kulcsai, egy elfeledett világ térképei, amelyeket generációról generációra adtak át ebben a földalatti kalitkában.
L656 kimért léptekkel haladt el a padok között. A szilíciumlencsék hideg kékje végigsiklott Alinda feszülő izmain, majd az egység teljesítménymérőjére tapadt. A gép nem érzékelte a lány szívverésének megváltozott ritmusát, sem a bordái mögött ébredő lázadást. A rendszer számára Alinda csupán egy stabil, hatékony biológiai áramforrás volt, a kolónia zavartalan működésének garantált eleme.
De a generátorok mély zúgása mögött már egy másik ütem formálódott. Alinda újra megfeszítette a combját, és minden egyes pedálfordulattal a kinti szél szabadságát idézte meg magában, szilárdan hifve abban, hogy a bezártság nem tart örökké.