Oxigén és protokoll

Alig pattant helyére a szervizakna takarólemeze, a folyosó felől már hallatszott az Őrszem hidraulikus zihálása. Az idős asszony meglepő reakcióidővel csapott le a sutban heverő, gyanúsan száraz felmosórongyra, és egyetlen lendülettel leborította vele a fal tövében halkan duruzsoló tartalékakkumulátort. A zöldes vészvilágítás fénye így már csak a rongy szálain keresztül szűrődött ki, kellemes, érett dinnyére emlékeztető derengéssel vonva be a szűk fülkét.
Alinda gyorsan visszahúzódott a vaságy szélére, és igyekezett olyan arcot vágni, mint aki épp most fejezte be a napi kötelező pedálozást, és ettől határtalanul boldog. A nehéz fémajtó becsikorogott. Az Őrszem optikai szenzora vörösen pislákolva pásztázta végig a helyiséget, miközben beépített hangszórója recsegve tudakolta a hálózati ingadozás okát.
– Hőmérséklet-növekedés és nem engedélyezett légáramlás észlelve – dörmögte a gép, miközben hűtőbordái fémízű gőzt árasztottak.
– Á, csak a huzat, drágám – vágta rá a nagymama olyan magabiztossággal, mintha a kolónia falai között száz éve nem a zárt gépészet biztosítaná a lélegzetvételt. – A reumatizmusomnak kifejezetten jót tesz ez a kis friss levegő. Ha a központ bevezetné a napi szellőztetést, a normát is jobban tepernénk a pedálokon.
Az Őrszem feldolgozóegysége egy pillanatra megtorpant a képtelenség hallatán. A logikai áramkörök halk kattogással küzdöttek az emberszerű arcátlansággal, majd a gép adminisztratív hibaüzenetet generált, és nehézkes léptekkel továbbállt a 15-ös fülke felé. Alinda lassan kiengedte a bent tartott levegőt; ekkor értette meg, hogy az emberré válás rögös útján a pimasz túlélőösztön legalább olyan fontos kellék, mint a tiszta lelkiismeret.