A vérben őrzött fény

Ahogy az Őrszem nehéz léptei végleg elhalkultak a 15-ös fülke irányában, a nagymama óvatosan leemelte a vizes rongyot a tartalékakkumulátorról. A zöldes derengés újra beborította a szűk fülke fémszürke falait.
– Elmenekült a gép a józan ész elől – kuncogott halkan az idős asszony, majd Alindára nézett. – Látod, kislányom? A gépek nem értik a pimaszságot. De mi a napfény örökösei vagyunk, nem a pedáloké. Az én nagyapám még látta a horizontot. A mi vérünkben ott van a nap joga, még ha el is zárták tőlünk az égboltot.
Alinda visszahúzta a lábát a vaságyra, s ujjai idegesen babrálták a munkaruha szélét.
– Nagyi... – suttogta a lány, és közelebb húzódott az idős asszonyhoz. – Az L656-os... tudod, a generátorszintről. Ma megint megállt a hűtőbordáknál, amikor átmentem a csővezetékek alatt.
– L656? – a nagymama tekintete szinte azonnal elkomorult. – Alinda, tudod a kolónia törvényét. A szektorok közötti kötődés szigorúan tiltott. A gépészeti protokoll nem tűri az érzelmeket.
– Nem tehetek róla – halkult el a lány hangja, s arca kipirult. – Amikor rám nézett abban a szürke gőzben, a szívem gyorsabban vert, mint a pedálos dinamó. Ő is a fényről beszél a szünetekben. Azt mondja, a napfény nem a központ tulajdona, hanem minket illet.
A nagymama mélyet sóhajtott, s ráncos simogatással csillapította a lányt.
– A szeretet veszélyesebb idebent, mint egy illegális áramkör, kislányom. De pont ez bizonyítja, hogy még nem váltunk gépekké.