Életben tartó hálózat

János nem vitatkozott tovább. Néma, gyakorlott mozdulatokkal a fülke sarkába csúsztatta a nehéz tartalékakkumulátort, majd a falból kiálló kopott rézkábelekhez illesztette a csatlakozókat. A 14-es fülke vészvilágítása halkan sercegve gyulladt ki, halvány, zöldes fénnyel vonva be az idős asszony és Alinda arcát. A falba épített levegőkeringető szűrője nehézkes kattanással indult be újra, épp csak annyi friss levegőt préselve a szűk térbe, hogy megszüntesse a fojtogató légszomjat.
A szellőzőrács fémrácsai mögül L656 kapkodó, fojtott hangja törte meg a csendet.
– János, mozdulnod kell! A szomszéd fülkében bekövetkezett a leállás, az Őrszem már a főfolyosón jár az adatgyűjtési protokoll miatt!
A gépész elengedte a csatlakozót, s egy pillanatra találkozott a tekintete a nagymamáéval. Az idős asszony nem hivatkozott többé a szabályzatra. Lassan kinyújtotta a kezét, és egyetlen rövid, óvatos mozdulattal megszorította a férfi csuklóját. A kérges, szikár ujjak érintésében már nem volt nyoma a kolónia által kikényszerített hűvös távolságtartásnak.
– Vigyázz magadra, gépész – suttogta a nagymama határozottan.
János bólintott, s a szervizakna rejtett nyílása felé lépett, hogy még a gépies léptek megérkezése előtt eltűnjön a falak mögötti sötétben. Alinda a sarokba húzódva nézett utána: a lány most értette meg igazán, hogy az ember nem a kolónia előírásaitól vagy a gépies rendtől marad ember, hanem az ilyen elhallgatott, veszélyes döntésektől.