Összeért ujjhegyek

A szellőzőcső hideg fémlemezein csúszva Alinda markában szorította a csatorna pereméről az utolsó pillanatban felkapott, összehajtott papírlapot. L656 hallgatagon követte őt a sötétben, míg el nem érték az elfeledett járatok egyik elszigetelt mellékágát, ahol a falakból kiálló rozsdás csövek takarást nyújtottak az Őrszemek távoli szenzorai elől. A kolónia állandó, tompa morajlása itt fojtottan dübörgött a betonfalak mögött.
L656 leült a puszta aljzatra, és halkan megszólalt:
– Veszélyes volt. Ha a Sentinel akár egy másodperccel előbb fordul vissza, mindhármunk regisztrációját felülírják.
Alinda ujjai remegtek, ahogy a félhomályban szétnyitotta a megtépázott papírt. Nem a félelem rázta, hanem a felismerés súlya. János keskeny, dőlt betűi a nagymama régi történeteire emlékeztették – azokra az időkre, amikor az emberi kötődés még nem számított tiltott energiaveszteségnek.
L656 nem fordította el a fejét. Lassan közelebb húzódott, és óvatosan Alinda remegő kézfejére tette a kezét. A kolónia szigorú napirendjében a felesleges érintés büntetendőnek minősült, ám ez a mozdulat csendes, védelmező bizalmat hordozott.
– Nem vagy egyedül – suttogta L656, s hangjában most először nem a szabályzat hűvössége, hanem egy társ valódi jelenléte derengett fel. – Amit ő megőrzött, az a mienk is.
Alinda ránézett, és a sötét járat mélyén a két egymásba kulcsolódó kéz felett megelevenedett az üzenet: a kolónia elnyomó rendjén túlmutató remény első valódi nyoma.