Örökség a beton alatt

A nagymama köhögése szárazon csattant a nyirkos betonfalak között, de a 84-es-alany arcán egyetlen izom sem rándult. A volt légiós hideg, kimért léptekkel közeledett a fülke sarkához, ahol Alinda a kapott fehérjeszeletet szorította a mellkasához. A kolónia szigorú logikájában a család nem védelmet jelentett, csupán felesleges energiaveszteséget és elavult érzelmi terhet.
Alinda ösztönösen az idős asszony háta mögé húzódott. Szülei emléke már csak halvány árnyék volt: apját és anyját évekkel ezelőtt vezényelték át a mélyszinti géptermekbe, ahonnan soha többé nem tértek vissza. Csupán a nagymama maradt neki, aki a régi világ meséivel őrizte benne az emberi méltóság maradékát.
– Ezt nem veszed el – szólalt meg a nagymama, és elgyengült, megviselt testével elállta az idegen útját. Vékony karját védelmezőn nyújtotta ki Alinda felé. Hangjában nem volt félelem, csak a generációkon átörökített dac. – Ez a fülke a mi otthonunk volt, mielőtt idevetett a Rendszer. A családom már eleget adott a normátokhoz.
A 84-es-alany megtorpant, majd szúrós pillantást vetett az öregasszonyra. Számára az ehhez hasonló ellenállás nem hősiesség volt, hanem tiszta fegyelemszegés, amely veszélyeztette a szektor közös túlélését. Lassan kinyújtotta kérges tenyerét, tudomást sem véve a vérvonalakról vagy a nosztalgiáról.