A logikus fenyegetés

A 84-es-alany kérges tenyere a levegőben lógott, néma, rendíthetetlen követelésként. A nagymama, Alinda törékeny testével a háta mögött, nem tágított. Szemeiben a múlt generációinak dacsa égett, egy olyan fény, amit a Rendszer sosem tudott teljesen kioltani. Alinda szorította a fehérjeszeletet, érezte az anyag rideg valóságát a tenyerében, és tudta, hogy ez több, mint puszta táplálék. Ez volt a nagymama ellenállásának záloga, a család utolsó morzsája.
– A szabályok egyértelműek – mondta a 84-es-alany, hangja mély volt és érzelemmentes, mégis áthatotta a fülke csontig hatoló csendjét. – Az erőforrások felosztása garantálja a fennmaradást.
– A fennmaradás ára nem az emberi méltóság – vágta rá a nagymama, és egy lépéssel közelebb lépett, mintha a fizikai közelséggel akarná még inkább megvédeni Alindát. Vékony, ráncos ujjai ökölbe szorultak. – Ezt a fülkét a miénknek adták. A mi családunk élt itt, mielőtt a mélységbe rángatták őket. Az emlékeink...
A 84-es-alany arca mozdulatlan maradt, de tekintete megállapodott Alinda kezén, amelyben a szelet lapult. Nem szólt egy szót sem az emlékekről, a múltról, a fájdalomról. Azok nem léteztek a Rendszer logikájában. De egy pillanatra, mielőtt elfordult volna, egy alig észrevehető remegés futott át a szemén, mintha az elfojtott fájdalom egy pillanatra áttört volna a felszínen.
Nem nyúlt a szeletért. Ehelyett a fülke bejárata felé fordult. – Holnap reggel – mondta, és ez nem kérés volt, hanem parancs. – Megvizsgálom az energiafelhasználást. Minden felesleges tárgyat… eltávolítok. – A hangsúly a „felesleges” szón volt, és ez a szó mindent magában foglalt, ami nem a puszta túléléshez tartozott. A nagymama dacát, Alinda emlékeit, a fehérjeszeletet. A falak visszhangozták a fenyegetést.