A megtagadott oltalom

A folyosó végén lévő elosztóboltban fojtogató volt a tömeg. A fémes gőzökkel teli, zúgó helyiségben az emberek némán lökdösődtek a napi fejadagokért. A sarokban a 84-es-alany állt, karba tett kézzel, dühösen és éberen pásztázva a sorban állókat. Alinda szorosan a nagymamája mellett lépkedett, dühösen figyelve a lassan hömpölygő menetet; a Fülke-14-ben elhangzott fenyegetés még ott lüktetett a levegőben.
A pult mögött János-g534 állt, sápadtan, kezében a nehéz mérőeszközzel. Amikor megpillantotta a közeledő idős asszonyt, a szeme felcsillant a rettegés mögött. János régóta táplált gyengéd érzelmeket a nagymama iránt; ez a tiszta vonzalom volt az utolsó kapaszkodója a gépies sötétségben. Remegő kézzel egy plusz energiahordozót csúsztatott a pult szélére, a nagymama kosara mellé.
– Vigye... mielőtt az új lakó átkutatja a fülkét – suttogta János szaggatottan, miközben igyekezett elkerülni a felügyelők tekintetét.
A nagymama arca azonnal megkeményedett. Érezte a 84-es-alany feszült, gyanakvó tekintetét a hátán. Ismerte a Kolónia büntetéseit, és tudta, hogy a férfi életével játszik. Dacosan, szinte durván tolta vissza a cellát a hideg fémlapra.
– Nincs szükségünk a szánalmára, G534-es! Tartsa meg a szabályokat! – vágta rá élesen, hogy a hangja elnyomja a generátorok zúgását.
János megdermedt a félelemtől a visszautasítástól, de a nagymama elforduló, megrebbenő tekintete elárulta a titkot. Alinda látta a nagymama ujjainak apró remegését, és megértette a néma áldozatot: a fojtogató hazugság volt az egyetlen módja annak, hogy megvédje a férfit, akit titokban ő is a szívébe zárt.