Örökösök szava

Alinda benyitott a Fülke-14 félhomályos, gépzsírszagú terébe. János a falnak lapulva állt, tekintetében pánik égett; mellette a Nagymama szorította magához elnyűtt, szürke kendőjét. A szellőzőből még visszhangzottak az elterelő koppanások, de a feszültség szinte kettéhasította a szűk helyiséget.
– Megőrültél, Alinda? – sziszegte a Nagymama, és remegő kézzel megragadta a lány csuklóját. – Átlépted a C-szektor határát! Ha az Őrszemek visszatérnek, mindannyiunkat a bontóba küldenek!
– Nem bújhatunk örökké a sötétben! – vágott vissza Alinda forrófejűen, kiszabadítva a kezét. A hirtelen hirtelen harag egy pillanatra felülírta a benne bujkáló félelmet. – Te voltál az, aki mindig arról mesélt, kik voltunk régen! Hogy a kinti ég, az az igazi fény minket illet! Azt mondtad, mi vagyunk a napfény örökösei!
– Hallgass! – szisszent fel a Nagymama, és rémülten nézett az ajtó felé. – Azok csak elfeledett mesék voltak! A múlt nem véd meg a vasasok ítéletétől!
János közelebb lépett, mellkasa szaporán emelkedett. A lány felé nyújtotta a kezét, de elakadt a szava. Alinda nem a védelemre vágyott, hanem a döntésre: ha már átlépte a zsilipet, nem volt hajlandó meghátrálni. Megragadta János hideg ujjait, és dacosan a Nagymama szemébe nézett.
– Nem mesék. És ha a fény a miénk, nem fogjuk hagyni, hogy a gépek végleg felemésszenek minket.