A választás emléke

A Nagymama szemeiben a szikrázó harag helyét lassan valami más vette át: egy elfeledett, halvány melegség. Tekintete a fiatalok összefonódó kezére tévedt. Ebben a sötét, fémlemezekből tákolt zugban a fojtogató gépzsírszag és a pedálok monoton morajlása ellenére volt valami, amit a kolónia semmilyen szabályzata nem tudott kiszámítani vagy regisztrálni.
– Az ember nem attól ember, hogy kalóriát éget a csővázon – suttogta a Nagymama, és hangja most először nem remegett, hanem simogatott. – Hanem attól, hogy emlékszik a választásra. Arra, hogy a másikat nem számsornak látja, hanem menedéknek.
János meglepődve nézett az öregasszonyra. Szorítása megszilárdult Alinda ujjain, és az arcán ülő feszültség lágyabbá vált.
– Bármit megteszek – mondta halkan János. – De ha észreveszik, hogy elhagytad a C-szektort, a rácsok mögött nem marad hely a választásoknak.
Hirtelen a falak mélyén felbúgott a váltóáramú sziréna alacsony, fenyegető rezgése. A Fülke-14 fölötti ellenőrző lámpa sárgára váltott – a kolónia napirendje nem várt senkire. Az Őrszemek következő bejárási járőre percekre volt. Alindának vissza kellett jutnia, vagy mindhármukat végleg áramköri veszteségnek nyilvánítják.
– Nem hagyom, hogy visszatereljenek a karámba – jelentette ki Alinda, de a hangjában már nem a vaktában csapkodó düh, hanem a megfontolt szövetség csendes ereje lüktetett.