Az akna árnyékában

János G534 nem habozott. Amikor a sárga vészfény visszatükröződött a fülke kopott fémlemezén, azonnal a fal melletti szervizaknához lépett. Egy gyakorlott, nyers mozdulattal feszítette ki a meglazult rácsot, hogy utat nyisson a vakvágány felé.
– Mozgás, mielőtt az Őrszem bekanyarodik a folyosóra! – sziszegte János. A hangja éles volt a feszültségtől, de amikor Alinda karjához ért, a szorítása meglepően gyengéddé vált. – Nem hagyom, hogy lekapcsoljanak titeket.
A Nagymama fújtatva lépett az akna szájához, de megtorpant, és szúrós tekintettel nézett a fiatalférfira.
– Ne intézkedj helyettem, G534-es! – szólt rá hűvösen, betartva a számszerűsített kolóniatörvények merev távolságtartását. – A nem engedélyezett védelmezés csak halmozott büntetőpont.
János nem hátrált meg az idős asszony szavaitól. Tudta, hogy a Nagymama szigora csupán pajzs, amivel a megmaradt emberi érzéseket igyekszik elrejteni az Őrszemek vizsgáló szemei elől. János tisztelte ezt az elszántságot; az öregasszony nyakas tartásában ugyanazt a tiszta, makacs életerőt látta, ami miatt Alindába beleszeretett.
– Nem a pontokért csinálom – felelte János halkan, miközben felsegyítette a Nagymamát a szűk peremre. – Hanem mert maga az egyetlen, aki még emlékszik arra, miért érdemes túlélni.
A Nagymama szeme egy pillanatra megrándult, és az arcán átsuhant valami ritka, rejtett elismerés. Bár a szájával elutasította a kolónia törvényeit áthágó ragaszkodást, a szíve mélyén régen nem érzett ilyen melegséget egyetlen számsorral jelölt lakó iránt sem. Egyetlen apró, mégis sokatmondó bólintással válaszolt, mielőtt eltűnt volna a sötét járatban.
János ekkor Alindára nézett. A közeledő járőr nehéz léptei már megremegtették a padlólemezt, de a két fiatal között megállt az idő. A tekintetükből áradó elfojthatatlan kötődés a szürke szektor egyetlen valódi menedéke maradt.