A zsilipen túl

A csőrendszer mélyéről hirtelen éles, fémes koppanások sorozata csapódott ki a folyosóra. Három gyors ütés, majd két hosszabb, mintha valaki egy elszabadult csavarkulccsal ritmikusan verne egy nyomóvezetéket.
Az közelebbi Őrszem fejrésze mereven a magasba lendült. Vörös lencséje vibrálni kezdett, ahogy az alacsony frekvenciájú rezgést elemezte. A kolónia automatizált védelmi rendszere számára a hálózati infrastruktúra szabotázsa mindig magasabb prioritású fenyegetést jelentett, mint egy engedetlen munkás kései kóborlása.
– Belső anomália az L-04-es szellőzőágban – sziszegte a gép, és a hidraulika sziszegése kíséretében elfordult a kaputól. – Karbantartási protokoll aktiválva.
Amint az Őrszem nehéz, fémbevonatú talpai elindultak a fali szervizakna felé, Alinda nem habozott tovább. Kilépett a vastag gőzcső árnyékából, és a padlóra tapadó szürke párafelhőt kihasználva átosont a felügyelet nélkül maradt zsilipküszöbön.
Az L-szektor levegője fojtogatóbb volt: a megmunkált vas, az emberi izzadság és a gépzsír tömény szaga ült a szűk alagútban. Alinda ujjai a hideg bádogfalat súrolták, miközben a fülkék felé haladt. Tudta, hogy a koppanások nem a véletlen művei voltak. Valaki a hálózat mélyén tudatosan terelte el a gépek figyelmét – valaki, aki még nem felejtette el, mit jelent kiállni a másikért.
– János... – suttogta a lány a falak rezonanciájába temetve a nevet, és elszántan elindult a 14-es rekesz halványan pislákoló vészvilágítása felé.