Örökösök jussa

Alinda nem várta meg, míg János újra megszólal. Türelmetlenül meglökte a fiú vállát, és elindult lefelé a lejtőn, fittyet hányva a nedves sziklákra. Nagymama egyetlen határozott mozdulattal elkapta a lány karját, ujjai erősen a ruhájába vájtak.
– Állj meg, Alinda! – sziszegte az öregasszony, szemeiben nem aggodalom, hanem hirtelen feltámadó harag izzott. – Megint fejetlenül rohansz a vesztedbe. Azt hiszed, a mesékben élsz? Akik legutóbb a Napfény Örököseinek nevezték magukat ezen a csatornán, azokból semmi sem maradt, csak por meg a megpörzsölt fém.
– Elegem van a jóslataidból, Nagymama! – vágott vissza Alinda, és durván kiszabadította a karját. – Te mindig csak a múlt felett keseregsz, miközben az Őrszemek lassan kiszívják belőlünk az utolsó csepp életet is! Ha a Napfény Örökösei hagytak itt valamit, az a mi jogunk, nem a kolónia bádogrobotjaié!
János feléjük fordította a pulzáló korongot. A kék fény éles kontúrokat rajzolt a köves falra: egy vésést, amely egy széttárt sugarú napot ábrázolt egy zárt ökölszorításban.
– Hagyjátok abba! – intette őket csöndre János. – L656 hőingadozást mér odabent. A járat itt kettéválik: az egyik ág a régi napelem-elosztók felé vezet, a másik egy lezárt bunkerbe.
L656 halk fémes kattanással lépett a két ember közé. – A hálózati túlterhelés elérése elkerülhetetlen – jelentette ki a szintetikus hang. – A döntést azonnal meg kell hozni.