Öröklött alkatrészek

A zsilipajtó fémes csattanással záródott mögöttük, kirekesztve az elvakított Őrszem-3 kétségbeesett kattogását és a füstölgő relé szagát. A generátor-egység előcsarnokában vaksötét volt, de a levegő legalább öt fokkal melegebb – és pontosan százhetven évvel állottabb.
– Hát, ezt is megoldottuk – zihálta Alinda, miközben végigtapogatta a dohos acélfalat. – Bár ha a dédnagyanyám tudta volna 2050-ben, hogy a „biztonságos föld alatti menedék” azt jelenti, hogy kétszáz évvel később egy vak robottal fogunk bújócskázni egy csővezetékben, valószínűleg inkább kint marad a szmogban.
– A dédnagyanyádnak legalább volt választási lehetősége, meg valódi krumplija – jegyezte meg János, miközben zseblámpa híján a falból kiálló kábelkorbácsok mentén tájékozódott. – Nekünk csak a szintetikus fehérjemassza jutott, meg a pedálozási norma.
A generátor nehéz, mély lüktetése átjárta a padlólemezeket. Ez a gép táplálta a kolónia teljes életét a nagy beköltözés óta, amikor az emberiség elegánsan leköltözött a föld alá, hogy átvészelje a felszíni zűrzavart, majd ottfelejtődött. A generációk egymásnak adták a pedálos dinamók kilincseit, miközben a kinti világról szóló mesék lassan áttétel nélküli legendákká korcsosultak.
– Gábor bácsi szerint az A-szektorban még van egy relé, amit 2050 óta senki sem tartott karban – suttogta Alinda, felidézve az öreg szavait. – Ha azt elfordítjuk, a hálózat nem a mi testhőnket akarja majd megsütni uzsonnára.
János bólintott a sötétben, és megragadta a vastag nyomócső peremét. A folyosó végén halvány, sárgás jelzőfény pislákolt: a generátormag belépési pontja.