A tiltott névtár

János megfogta az A-szektorból kiágazó főkapcsoló hideg kartámaszát, de mielőtt lehúzta volna, visszanézett a lányra. A sárgás derengésben Alinda vonásai kísértetiesen emlékeztették a nagymamájára, ahogyan ötven évvel ezelőtt nézett rá.
– Tudod, miért kockáztattam mindent, hogy átjussunk? – kérdezte János halk, rekedtes hangon. A mellkasán halkan koccant a G534-es azonosító fémplakettje.
– Mert Gábor bácsi megkért – felelte Alinda, miközben a falon futó, rezgő kábeleket figyelte. – És mert nem akartál az Őrszem-3 tápláléka lenni.
– A nagymamád miatt – vágott közbe János. – Ötven éve még volt neve az embereknek. Ő volt az egyetlen, aki nem a kódgyűjtemény szerint szólított. A kolónia törvényei tiltották a közeledést, ő pedig nyilvánosan mindig elutasított, hogy megvédjen. De tudom, mit érzett.
Alinda elhallgatott. Eszébe jutott L656, a szomszédos szervizblokk fiúja, akinek még a tekintetét is el kellett kerülnie a folyosókon. A szabályzat szerint a személyes kötődés veszélyeztette a kolónia energiaegyensúlyát.
– A Nagyi azt mondta, a szeretet veszélyes fénypazarlás – suttogta Alinda, és a szeme sarkában megcsillant a visszatartott könny. – Mégis elrejtette a rajzaidat a dohos fali burkolat mögé.
János szája szegletében halvány mosoly bukkant fel, majd teljes erejével lefelé feszítette a rozsdás fémkart.