A megőrzött vonások

A rozsdás fémkar fülsiketítő csikorgással kattant a legalsó állásba. A csövekben elnehezedett a levegő, a mennyezeti lámpák sárga hunyorgása egyetlen másodpercre kihunyt, majd a generátor-egység mélyéről tompa, ritmikus kattogás indult meg. Az Őrszem-3 figyelőfényszórói elhomályosultak, ahogy az áramkörök másodlagos vonalra terelődtek.
János nem az árammérő mutatóját nézte, hanem a kapcsolótábla mögötti kis fémlemezre helyezte a kezét. A rezgő falburkolat mögül egy elavult, mechanikus rekesz csúszott elő. Benne nem alkatrészek feküdtek, hanem egy megbarnult papírlap, amit az évtizedes gépzsír szaga szívott magába.
– Ezt ő hagyta itt – mondta János, miközben ujjaival óvatosan megérintette a papír szélét. – Amikor ötven éve a kolónia elrendelte a személyes tárgyak megsemmisítését, a Nagymamád nem dobta a kohóba a rajzaimat. Inkább kockáztatta a selejtezést, és ide rejtette.
Alinda közelebb lépett. A papíron halvány ceruzavonások rajzoltak ki egy arcot – nem kódszámot, nem törzsszámot, hanem egy mosolygó embert. A lány szeme tágra nyílt, ahogy felismerte benne a fiatal Jánost. Megértette, hogy a szigorú szabályzat mögött a nagymamája elfojtott elutasítása nem puszta engedelmesség volt, hanem az egyetlen módja annak, hogy mindkettőjüket megóvja.
– Ezért nem tudták teljesen kiirtani belőlünk az emlékezést – suttogta János, és a lapot Alinda kezébe adta. – Ő elutasított a szektor előtt, mert élni akart, és engem is élni hagyott. De ez a rajz a bizonyíték arra, hogy a szerelme valódi volt.