Néma mozdulatok

Alinda óvatosan felgöngyölte a megviselt papírt, majd a zubbonya belső zsebébe csúsztatta, közelebb a szívéhez. A generátormag egyenletes morgása megremegtette az acélpadlót, és a kolónia váltásjelző szirénája távolról, tompán kondult meg. Az idő lejárt; a szektor szigorú napirendje nem tűrt semmilyen késést.
– Indulnunk kell – mondta János halkan, de a hangja szaggatott volt a feszültségtől. – Az Őrszem perceken belül újraindítja a teljes rendszert.
– A Nagymama… miért nem mondott semmit? – kérdezte Alinda. A tekintete riadtan tapadt a lassankább villogó zsilipajtóra.
János közelebb lépett a szellőzőrácshoz, megérintve a hideg, zsíros fémet. Egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha a múlt halk lépteit hallgatná a kopott folyosókon.
– Mert a félelem óvta az életünket – suttogta János. – De minden egyes alkalommal, amikor elhaladt mellettem a kettes szektorban, megérintette a falat. Egy apró, néma mozdulat volt. Nem a kód számított neki, hanem az ember. A kolónia csak fogaskerekeket akart belőlünk csinálni, ő viszont megőrzött engem.
A lány megszorította a saját csuklóját. Az Őrszem-3 figyelőfényszórója hirtelen felizzott a zsilip túloldalán. János nem habozott tovább: megragadta Alinda kezét, és a rejtett szervizjárat szűk járata felé terelte a lányt.
– Gyere! – mondta feszülten. – Amíg emlékezünk, nem győzhetnek fölöttünk.