A remény szellőzője

A szervizjárat szűk fémcsöve hideg volt és poros, de a zsilip túloldalán felcsattanó fémes léptek zaját gyorsan elnyelte a szellőzőrendszer tompa, egyenletes morajlása. János szorosan Alinda mögött mászott, kezével néha biztatóan megérintve a lány cipőjének sarkát. Nem volt idő elidőzni: az Őrszem-3 érzékelőinek hatósugarából el kellett érniük a használaton kívüli járatok elágazását.
– Előre, Alinda! Ne nézz vissza! – suttogta János. A hangja még feszült volt a félelemtől, de a szemeiben megjelent a szilárd elhatározás.
Alinda zihálva haladt a sötétben, óvatosan nyomva mellkasára a zubbonya alá rejtett papírlapot. A zsíros fém szagába hirtelen valami szokatlan keveredett: egy enyhe, langyos légáramlat. A csövek közötti résen át frissebb levegő szivárgott be. A lány megtorpant a szűk térben, és a szellőzőrács résein át felpillantott.
– János… érzed ezt? – kérdezte halk, szaggatott hangon. – Ez nem a kettes szektor gőze. Olyan, mintha fentebbről jönne.
– A régi függőleges aknák nyomai – bólintott János, amikor mellé ért. – A Nagymama mondta egyszer: a kolónia falai között mindig megmarad egy rés, ahol átfúj a levegő. Nem vagyunk fogaskerekek, Alinda. Amíg emberként állunk egymás mellett, addig van kiút.
János kinyújtotta a kezét, és átsegítette a lányt a rozsdás kanyarulaton, a biztonságot adó félhomály felé.