Névtelen kötelékek

A fülke fölötti jelzőlámpa tompa sárgával villant fel, jelezve a szektoron belüli műszakváltás kezdetét. Az Őrszemek hűvös fémléptekkel visszahzódtak a szűk folyosóra, de árnyékuk még rávetült a tizennégyes kabin ajtókeretére. János-G534 nem vitatkozott tovább. Megigazította a megviselt munkászubbonyát, s bár léptei lassúak voltak, tudta, hogy a szabályzat nyílt megszegése mindannyiukra végzetes lenne.
Mielőtt azonban kilépett volna a fülkéből, egyetlen pillanatra visszafordult. Tekintete nem a parancsra váró őröket kereste, hanem Erzsébet ráncos, feszült arcát. A kolónia hűvös fémfala előtt a férfi pillantásában nem a névtelen G534-es sorszám villant fel, hanem az az elfojtott, évtizedes gyengédség, amit a rendszer szigora sosem tudott teljesen kigyomlálni belőle.
Erzsébet nem mozdult, de a köténye zsebébe süllyesztett keze görcsösen szorította a tiltott, régi papírképet. Tudta, hogy a férfi fejadagjának elfogadása mindkettejüket a büntetőszektorba juttatná, és nem engedhette meg, hogy János miatta kerüljön veszélybe. A visszautasítás elvei mögött felizzó melegség csak Alinda előtt maradt nyitott könyv: a lány szemei pontosan látták a nagymamája ujjainak remegését és a szigorú tekintet mögötti csöndes sóvárgást.
János halk torokköszörüléssel törte meg a beálló feszült csöndet, majd lépett egyet a sötét folyosó felé.
– A generátornál leszek, ha a terhelés megnőne – mondta alig hallhatóan. A szavak nem az őröknek szzóltak, hanem Erzsébetnek küldött rejtett üzenetként lebegtek a fülke nehéz levegőjében.